Van a magánynak egy különös formája, amelyhez egyáltalán nem szükséges egyedül lennünk.
Ott ülhetünk a családi asztalnál, dolgozhatunk emberek között, lehetnek barátaink, ismerőseink, akár kiegyensúlyozottnak tűnő párkapcsolatunk is. Mégis előfordul, hogy mindezek közepette valami hiányzik.
Nem feltétlenül a társaság. Sokkal inkább annak az érzése, hogy valóban jelen vagyunk a saját életünkben. Hogy nemcsak a feladatainknak, a szerepeinknek és a mások által támasztott elvárásoknak van helyük benne, hanem nekünk magunknak is.
Ez a fajta magány nehezen felismerhető. Kívülről ugyanis gyakran éppen azok tűnnek a legkevésbé magányosnak, akiknek minden percét kitölti valaki vagy valami.
Amikor lassan természetessé válik az alkalmazkodás
Az életünk során számtalan szerepben kell helytállnunk. Társak, szülők, gyerekek, barátok, munkatársak vagyunk. Mindegyik kapcsolat figyelmet, türelmet és olykor kompromisszumokat kíván.
Ezzel önmagában nincs semmi baj. Az együttélés és az emberi kapcsolatok természetes része, hogy időnként engedünk a saját elképzeléseinkből.
A nehézség akkor kezdődik, amikor az alkalmazkodás már nem időnkénti döntés, hanem szinte észrevétlenül állandó működésmóddá válik.
Amikor egyre ritkábban kérdezzük meg magunktól, hogy mit szeretnénk valójában. Amikor egy kellemetlen beszélgetést inkább elkerülünk, mert egyszerűbb csendben maradni. Amikor a saját igényeinket újra és újra félretesszük, és már fel sem tűnik, milyen régen tettünk valamit pusztán azért, mert örömünket leltük benne.
Az ilyen apró lemondásoknak nincs feltétlenül látványos következményük. Nem történik semmi rendkívüli. Az élet megy tovább.
Csak közben egyre nehezebb megmondani, hol érnek véget mások elvárásai, és hol kezdődnek a saját vágyaink.
Miért olyan nehéz nemet mondani?
Sokan már egészen fiatalon megtanulják, hogy a békesség kedvéért jobb alkalmazkodni. Hogy a konfliktus kellemetlen, a visszautasítás megbánt másokat, a saját igények előtérbe helyezése pedig könnyen önzésnek tűnhet.
Ezek a tapasztalatok később is hatással lehetnek a döntéseinkre.
Előfordulhat, hogy felnőttként is automatikusan igent mondunk, miközben legbelül tiltakozunk. Nem azért, mert nincs véleményünk, hanem mert tartunk a következményektől. Attól, hogy csalódást okozunk, elveszítjük valaki szeretetét, vagy egyszerűen kellemetlen helyzetbe kerülünk.
Így aztán sokszor éppen másokkal vagyunk megértőbbek, mint saját magunkkal.
Pedig a személyes határok nem arra valók, hogy kizárjunk másokat az életünkből. Inkább abban segítenek, hogy a kapcsolatainkban önmagunkat is képviselni tudjuk.
A nemet mondás nem feltétlenül elutasítás. Néha annak a felismerése, hogy a mi időnk, energiánk és jóllétünk is számít.
A láthatatlan távolság
A magány érzése nem mindig abból fakad, hogy nincs kivel beszélgetnünk.
Néha abból, hogy nem beszélünk arról, ami igazán foglalkoztat bennünket.
Elmeséljük, mi történt a munkahelyünkön, megbeszéljük a bevásárlást, a gyerekek programját vagy a következő hét feladatait. A hétköznapi beszélgetések azonban könnyen megmaradhatnak a teendők szintjén.
Arról már kevesebb szó esik, hogy mi bánt bennünket. Miben bizonytalanodtunk el. Mit hiányolunk a kapcsolatainkból, vagy milyen változásra vágyunk régóta.
Ehhez ugyanis olykor sebezhetőnek kell mutatkoznunk. Ki kell mondanunk valamit, amire talán még mi magunk sem találtuk meg a pontos szavakat.
És nem mindig tudjuk, hogyan fogadná ezt a másik ember.
A ki nem mondott érzésekből lassan távolság alakulhat ki. Nemcsak közöttünk és a hozzánk közel állók között, hanem saját magunkkal szemben is.
Amikor már nem tudjuk, mit szeretnénk
Az önismereti beszélgetésekben gyakran felmerül egy egyszerűnek tűnő kérdés:
„Te mit szeretnél?”
Erre olykor meglepően nehéz válaszolni.
Könnyebb felsorolni, hogy mi nem jó. Mi fáraszt, mi bosszant, mit várnak el tőlünk, és min kellene változtatni.
De amikor a saját szükségleteinket kellene megfogalmaznunk, bizonytalanná válhatunk.
Talán azért, mert olyan régóta foglalkozunk mások igényeivel, hogy a sajátjainkra már alig figyelünk. Talán azért, mert félünk attól, hogy egy őszinte válasz változtatásra késztetne bennünket.
Az is előfordulhat, hogy egyszerűen időre van szükségünk ahhoz, hogy megértsük, mi zajlik bennünk.
A „nem tudom” ezért nem feltétlenül a gondolkodás vége. Lehet egy őszintébb önvizsgálat kezdete is.
Visszatalálni a saját érzéseinkhez
Önmagunkra figyelni nem feltétlenül jelent gyökeres életmódváltást. Nem kell azonnal új munkahelyet keresnünk, kapcsolatokat lezárnunk vagy mindent másként csinálnunk.
Sokszor az apró felismeréseknek van a legnagyobb jelentőségük.
Észrevenni, amikor fáradtak vagyunk, mégis újabb feladatot vállalnánk. Felismerni, amikor valójában nemet szeretnénk mondani. Megérteni, hogy miért reagálunk bizonyos helyzetekben újra és újra ugyanúgy.
Ehhez idő, figyelem és önmagunkkal szembeni őszinteség szükséges.
Érdemes olykor feltennünk néhány kérdést:
- Mely helyzetekben érzem azt, hogy nem lehetek igazán önmagam?
- Mikor mondtam legutóbb igent valamire kizárólag azért, mert nem mertem nemet mondani?
- Mire lenne most valóban szükségem, ha egy pillanatra félretenném mások elvárásait?
Nem biztos, hogy azonnal megszületnek a válaszok. Az sem baj, ha idővel változnak.
A lényeg, hogy legyen lehetőségünk egyáltalán meghallani őket.
Önmagunkkal is kapcsolatban kell maradnunk
Az emberi kapcsolataink fontos részei az életünknek. Szükségünk van közelségre, figyelemre és arra az érzésre, hogy tartozunk valahová.
De legalább ennyire fontos az is, hogy önmagunk számára ne váljunk idegenné.
Hogy tudjuk, mi okoz örömet, mi merít ki bennünket, milyen helyzetekben érezzük magunkat biztonságban, és melyek azok a határok, amelyeket szeretnénk tiszteletben tartani.
Mert lehetünk körülvéve emberekkel, lehet tele a naptárunk és lehetünk fontosak sokak számára.
Attól még szükségünk van arra, hogy a saját életünkben ne csak jelen legyünk, hanem otthon is érezzük magunkat.